Hellucination

1984. nov.2.
Imádok kísérletezni. Amikor erőltetetten veszem a levegőt, élvezem, ahogy egyre kevésbé vagyok tudatában annak, hogy mi van körülöttem. Minden olyan zsibbadt lesz, eltűnik a világ. És én ülök a kanapén, figyelem, ahogy a mellkasom mozog. Olyan, mint az ájulás előtti állapot, amikor nem látsz semmit, és a hangok is távoli zajjá változnak. Mindent kizárok. Hallok, de nem jegyzem, nem emlékezem. Apu ilyenkor mindig kimegy a szobából, nem bírja. Anyu csendben mellém ül, körülölel a karjával és szorít. Előre-hátra dülöngél mintha altatna. A fejem közben lüktet a sok levegőtől. Egyre távolabb kerülök mindentől. Aztán egyszer csak megérzem a szorítást, visszatér a kép és eltűnik a zúgás. Anyu puszit nyom a halántékomra és ellazul az ölelés. Gyakran játszom ezzel. Éjjel ahogy fekszem az ágyban nyitott szemmel. Minden olyan szürke. Érzem alattam a puha ágyat, felül a meleg takarót. Pánikszerűen veszem a levegőt, a süvítés a fülemben elindul és csak várom a folytatást. Minél tovább csinálom, annál felemelőbb az érzés. Hirtelen súlytalanná válik a testem, mint egy levegőbuborék. Mintha valami, ami súlyt adni neki: kiröppenne két levegővétel közt. Tudom, hogy fekszem, tudom, hogy van testem, de nem érzem a nyomást. Addig kalandozok, amíg elillan a látvány és csak jó. Annyira jó. Játszom még vele, mert ilyenkor semmit sem mentek: nincs kép, nincs hang, nincs semmi, csak én és a levegővételek. Néha rákoncentrálok a szabályszerűségre, hogy mégse legyen olyan össze-vissza a légzés, de ezt már csak a kívánt állapot elérésekor kockáztatom meg. Előbb nem. Nehogy elillanjon.

2001. febr.4.
Először csak magamat néztem, meg a hátteret. Minden ugyanaz. Ahogy pásztázom minden egyes porcikám: semmi hatás. Akkor bevillan egy emlék: kandalló, meleg, nappali: rezzenéstelen szemek a semmibe. Ez kell. Már tudom, hogy ez. Nem tudom már mit nézek, látni csak befelé. Mozog a felsőtestem egyre szaporábban. Kinyitom résnyire a szám, felgyorsítom a folyamatot. A levegőtől másodpercek alatt kiszárad a szám, de ez most nem tántorít el: hadd repedjen szét. Ülök a széken, de már nem vagyok ott. Eltűnik a táj, forog a szoba, már jó. Az az illuminált pörgés, a valóság tovaszáll. Szeretek így lenni. Nincs semmi, ami visszahúzna. Hallgatom a szívverésem, a tüdőm amint tágul, majd préseli ki a levegőt. Nincs gondolat, csak a búgó káprázat. Elkapom a tekintetem a tükörben. Van valami gyönyörű ebben az egészben. Csak nézem a szemem, remeg minden idegem a felfokozottságtól. Érzem, hogy bármire képes vagyok így. Olyan erő van ilyenkor bennem. Csak egy csillanás az írisz felett és már tudom, hogy mit akarok. Lassan húzódik mosolyra a szám, miközben a homály és köd feloszlik: előtűnik újra a szobám és az élet… ülök és már nem érdekel semmi, csak a szemeim a másik oldalon és amit sugallnak. Bármit meg tudnék tenni. És a mosoly oka? A kép, amit a csillanásban vetítettek. Mint egy rövidfilm képkockákon. Vajon milyen lehet? Milyen valakinek a szívébe mártani a kést? A lélegzetvételem kezd lassulni, de a vászonra-fagyott kisfilm marad. Ahogy mindennek vége. Te tartod őt a karodban, és ő beléd kapaszkodik. Ahogy lassan folyik ki belőle az élet, közben téged néz. Kapaszkodik és nem érti miért. Kérdezné, de már csak rezeg a szája feléd. Óvatosan engeded le a földre, szinte karmol, beléd váj: annyira fog. Fél elengedni, fél elmenni. Pedig az életnek és a halálnak sosincs oka. Ezt te tudod. Ő még nem. Ridegen bámul és a miértek bombáznak a szeméből. Te öleled és csendben vége. Mennyire természetfeletti az az utolsó pillanat, mikor érzékel még mindent, mikor még utoljára él, aztán üressé válik a tekintete és lezárul. És mennyire abszurd, hogy aki leszúrta: abba kapaszkodik és a szeme őt nézi örökre. Minél többször pörgetem ezt, annál jobban lüktet a testem. Át kell élnem. Érezni akarom. Csak nézem a szemem és a mosolyt, és tudom, hogy most jó. Tiszta élvezet.

2022. ápr.5.
Hagyom, hogy a forró víz áthasson és ömöljön rám. Vágyom rá, hogy átmosson és megtisztítson, bár érzem, hogy ezt nem lehet. Összekuporodva a fehér csempén, szinte beleveszek a látványba a zuhany alatt. Vérzem. Nem csoda. Becsukom a szemem és elkezdek kísérletezni. Nem megy. Túl sok a gondolat, az érzés, az undor. Mi van, ha már nem megy? Mi van, ha már nem tudok kizárni mindent és elmenekülni innen? Volt bennem valami különleges, ami kiveszett. Elállt a vérzés… remélem csillapul minden. Felállok, elzárom a csapot, felveszem a szürke ruhát és a papucsban csoszogva elindulok a folyosón. Olyan rideg minden, annyira egyhangú, mintha engem nézne mindenki és már képtelen vagyok ezt kizárni. Első dolgom, hogy leülök, lábaim közé veszem a padot és háttal nekidőlök a tégláknak. Amikor mindent kizártam: én irányítottam, magabiztos voltam…most úgy érzem mindent felforgattak. Mintha a testem egy nagy zsák lenne, benne a szerveim, a lelkem, az értékem… mindenhol belém nyúltak, megtapogattak mindent, arrébb raktak ezt-azt, hol vadabban, hol csak céltudatosan belém hatoltak…aztán csak ledobtak és maradt a kacaj. Az agyamban a sejtek szétszórva, mint egy felpiszkált hangyaboly. Az ártatlanság tett azzá, aki voltam. Ezért nem tudok már lélegezni, ezért nem megy az édes gyönyör, amikor eltűnik a jelenem. Az a különbség, hogy akkor a szám lezártam, a szemem ami nyitva volt bár de képet nem észlelt, a fülem amibe hang nem szűrődött át: ezeket most átszakították, karok nyúltak be és simítottak végig azon, ami érték. Oda a szűziesség, a hártyák átszakítva, már nem tudom bezárni a kapukat, hogy eltűnjek odabent. Felhúzom a lábam és amint a karom vizsgálom: jön a megoldás. Az az emberi racionalitás, az a mocsok és undorító valószerűség, amit ma délután átéltem, nem létezik már. Ha a csatornákon a kapukat nem tudom bezárni, kell új csatorna, kell egy új lyuk, ami még érintetlen, amit még nem erőszakoltak meg. Hófehér a karom, a bőröm még mindig nagyon vékony: az ereim figyelem, amin sűrűn jár a vér. Ahogy a szívószálat megszívod, és a folyadék felkúszik a csövön, eléri a központot, majd gördül tovább. Zseniális rendszer, mindig csodáltam. Azon kapom magam, hogy úszik el a most... Hát sikerült. Szaggatott levegő, hullámzó mellkas, torz mosoly. Felemelem a fejem: szemben az otthoni tükör jelenik meg a falon, az arcom kémlelem és élvezem. Se hangok, se kép…az új átjárókon lezártam a kapukat és újra elbújhatok odabenn. Milyen érdekes: mindig a kés, ő ad megoldást, szinte szimbolikus. Ahogy játszik az élén a fény, kis tükröm lesz ő, aki megmutatja a szemem bogarát a másik oldalon. Hát eltűnt a való. Az egyik sugár elvakít, ekkor újabb kisfilm tör rám. Megtudni, hogy miért jó feltörni mást, valakiben vájkálni, a belsejébe jutni, végigtapogatni és feldúlni… az ujjaim ha felkúsznának az eremen: érezném a forró bugyogást, lassan végighúznám a kivágott lyukon…Át kell élnem. Érezni akarom. Csak nézem a szemem, azt a groteszk vigyort. Tiszta élvezet.

1986. dec.16.
Végre átveszem az irányítást. Félig szívesen. Újra a mindennap, a 02:05 az órán, a puha ágy alattam és fenn a meleg takaró. Nem tudom minek kísérletezem. Talán csak, mert túl sok a minden, és akkor csak én vagyok. Én vagyok. De meddig tart az egész és hol a határ? Mi van, ha egyszer nem tudok visszajönni, ha nem tudom visszahozni azt, ami most, a jelen, ez itt? Elgondolkoztat, hogy talán legközelebb már nem tudok ennyire sem leállni: utolsó pillanatban még feleszmélni. Kiráz a hideg, a verejték. Ez a hallucinált opció kissé ütött: csak egy bevillant kép és már szúrom is a kést. Képes vagyok tőle ölni: nem tudom, csak élvezem, ahogy elmegy. Azt a misztikus körforgást, hogy a kezem a késen, a kés a szívében, az ő tekintete pedig bennem bezárja a kört. A börtön, a zuhany, a hányás és a fájdalom, ahogy végigbattyogok a folyosón és a rácsokon át sok kis elrontott élet. A kamera még utánam fordul. Majd a porcelán kar, a megtört varázs: a saját véremben fekve látom meg az iróniát. Minél jobban a szűzi ábrándos felhők közé kívánkoztam, annál messzebb kerültem tőle. Minél jobban vágytam rá, már kellett az érzés, annál jobban eset szét az, aki vagyok. Ezt akarom én? Csak egy hallucinált énkép volt vagy a jövő? Vajon tényleg ez játszódik le, ha folytatom a kísérletezést? És ha leállok, mi garantálja, hogy más leszek? Hogy én leszek? Én vagyok. Most én vagyok.

Hogy lehet-e egy életet álmodni?… Lehet. De senkinek nem ajánlom.