Lost to Sight

Egyszerüen még nem ért haza. Betelefonáltak az iskolába. Ök akkor látták utoljára, amikor kisétált a kapun kezében a rózsaszín szívecskés macijával, hátán a megszokott kék sárga csíkos iskolatáskájával.

        - hogy vagy?
        - nem túl jól. émelygek.
        - kérsz a megmaradt szendvicsemböl?
        - nem. köszönöm.

Akkor miért nem ért még haza? Apu és Anyu kocsiba szállt, elmentek az iskolához. Itt látták utoljára. Úgy döntöttek, elindulnak azon az úton, amin ö is. Hátha megtalálják valahol.

        - sokan voltak?
        - igen. körbeálltak. nem tudtam, mit akarnak. csak nevettek és
          én nagyon féltem.
        - nem tudtál volna elfutni?
        - gondoltam rá. de gyorsabbak nálam, nem lett volna értelme.

Minden kertbe benéztek. Néhol felbukkant egy-két gyerekfej, de egyik sem ö volt. Anyu már ideges volt. Látszott rajta, ahogy ide-oda kapkodta a tekintetét, mint az elveszett fiókáját keresö anya-madár. Csak verdes kétségbeesetten, hívogatja öt rendületlenül és a szeme fel-alá jár, ahogy pásztázza a területet.

        - hogyhogy nem sírtál? én mindig sírva fakadok, ha valaki bánt...
        - nem tudtam. képtelen vagyok sírni. talán még nem fogtam fel,
          olyan gyorsan történt minden.
        - ha ott lettem volna…
        - nem! az semmiképp sem lett volna jó. nem bírtam volna elviselni, hogy lásd…

Az utcák már üresek. Mindenki hazament. Már majdnem elértek az ö utcájukig. Hol lehet akkor? Hova mehetett, mi történt vele? Apu is ideges. Görcsösen szorítja Anyu kezét, és már szinte futnak az úton a lemenö nap fényében.

        - fájt?
        - nagyon.
        - de miért csinálták?
        - hogy fájdalmat okozzanak. nekem. neked.

A játszótér. Már csak az van hátra. De szó nélkül soha nem megy el játszani… azért ki tudja? Ez az utolsó hely, ahol még nem nézték. Itt kell lennie. Ezt mindketten tudják. A hintáknál nincs, a homokozóban sem, a mérleghinta is üres, talán a csúszda… Apu hirtelen megrándul. Anyu rápillant. Valahova felfele néz, csillog a szeme. Anyu kérdöen felhúzza szemöldökét. Apu ujjával a csúszda tetejére mutat. Ott ül egy borzas fej, valamit szorít az ölében, ül, mint aki nem mer lecsúszni. Anyuból egy örömteli kiáltás szakad ki: Gedeon!

        - miért nem mondtad el?
        - úgy sem értenék. nem érthetnek meg. felnöttek.
        - de így most mi lesz veled?
        - semmi. láttad, hogy örültek, hogy meg vagyok. más nem számít.

Lefektették a kisfiút. A büntetés eszükbe se jutott. Túlzottan örültek, hogy semmi baja. Meleg puszit nyomtak Gedeon homlokára, mosolyogtak és kimenni készültek szobájából. Apu visszanézett. Valami nem stimmel. Valami változott. Aztán ellazultak az arcizmai. Rájött. A rózsaszín szívecske már nem a macin volt, ahogy rávarrták, hanem mellette feküdt, mintha mindig is külön lettek volna.

        - itt egy papírzsepi…
        - köszönöm. tudod, most fogtam fel. az egészet. és most nagyon rossz.
        - milyen… ott? ahol volt?
        - lüktet… ég és fáj… hiányzik onnan valami. már nincs ott. már nem érzem.
        - nem furcsa látni, nézni öt a párnámon? töled külön?
        - de igen. már annyira nem az enyém. valahogy megszünt
          számomra. akkor, amikor letépték rólam dobálás közben,
          megszünt bennem lenni. már nem érzem, nem tudom…
          egyszerüen kiveszett belölem.