Öten ülnek az asztalnál. Három lány, két fiú. Hogy megkülönböztessük a többiektől a két fontos szereplőt: legyen egyikük Zs. a fiú, míg a lány: A. Zs. az aki utoljára megszólal. A. hirtelen rápillant, hátratolja lábával székét, és csak ennyit mond: "Megyek, megetetem a halakat." Majd elmegy. A többiek értetlenül néznek. Zs. egy ideig töpreng, majd hangosan kérdi: "Azt mondta, megy és megeteti a halakat?". A jobbján ülő fiú válaszol: "Azt." Zs. felugrik és elrohan: "Mindjárt jövök." Ott marad az űr a helyükön.

Meredten néztem rá. Hogy mondhatott ilyet? Mindig olyan logikusan gondolkodik. Miért nem tud egy kicsit elrugaszkodni tőle? Annyira nehéz ez? Talán csak még mindig nem ért. Nekem vannak csak olyan lépéseim, amiknek utólag visszanézve semmi értelmük. De akkor kellettek és nekem az volt jó. Ő ezt nem érti? Nem... nem bírom itt tovább. - Megyek, megetetem a halakat. - Hozzáért a lábam a hideg székhez, de most ez sem zökkent ki. Csak nézek magam elé, de nem látok. Csak a lábaimat, ahogy sietve ugrálnak le a lépcsőfokokon. Alig kapok levegőt. Fulladok. Remélem elérek az ajtóig. A fülemben valami egyre élesebben zakatol. Ha nem lenne olyan közel az ajtó, biztosan elfogna a pánik. Már nyitom is, megcsap a hűvös, késő esti szél. De most felszabadítóan hat. Mély levegőt veszek, még távolinak hallom ahogy mögöttem az ajtó záródik. Arrébb lépek egy keveset. Csak most veszem észre, hogy csukva a szemem mióta kiléptem az ajtón. Olyan, mintha a sötétség vakítana. De hát ennek semmi értelme. Ha még befelé mennék, oda ahol ezer lámpa van, meg mindenféle mesterséges fény, de kifelé jövet? Zs. ezt sem értené. Hisz ennek sincs értelme, mint ahogy talán minden megmozdulásomnak az ő szemében. Már kisebb adagokban veszem a levegőt, de belül nagyon dübörög a testem. Lassan kinyitom a szemem. Felnézek az égre. Sok kis csillag néz vissza rám. De jó lenne... mielőtt gondolatban befejezhetném kívánságomat, valaki megzavar, nyílik mellettem az üvegajtó. Oldalra pillantok és az ő arcát látom. Lefelé néz egy másodpercre, a saját kezére míg az ajtót behúzza. Ő ugyanúgy vesz egy nagy levegőt, mint ahogy én tettem. Csak néz rám, és a szemével kérdez, de nem tudom, hogy mit, vagy talán csak nem akarom tudni. Elkapom a tekintetem. Egyre sűrűbben pislogok, inkább az eget nézem. "Kijöttél halakat etetni" kérdi, mikor ez annyira egyértelmű és én már mondtam, hogy igen, minek kérdezi. Tudja jól a választ... megint erősebben dörömböl odabent valami. Hirtelen bevillan egy mondat, egy válasz. És ez eszméletlen boldogsággal tölt el. Mintha mindig is ezt vártam volna. Minek kérdi, ha tudja a választ? Hisz ennek semmi értelme.

Ahogy kimondtam éreztem, hogy nem kellett volna. Mint amikor lavinát indít el az ember vagy vulkán tör ki. Egy röpke perc alatt történik és városokat, generációkat töröl el. Csak őt néztem, vártam volna valami reakciót, de ő a távolba révedt. Mint aki meg sem hallotta. Talán jobb is, ha nem hallotta meg. És ha mégis hallotta: miért nincs reakció? Miért nem néz rám, miért nem mond valamit vagy tesz valamit? Végre, felnéz. Nem. Én nem ezt vártam. Nem így. Ez a tekintet most nekem fáj. "Megyek, megetetem a halakat." Csak nézek utána, ahogy elsiet a lépcső irányába. A szemem ide-oda kapkodom. Az asztal, a pohár, egy kéz, egy farmer... tessék? Mit is mondott?! - Azt mondta, megy és megeteti  a halakat? - Persze, hogy azt mondta. Most minek húzód az időt, miért nem rohansz már utána? A többiek már úgy sem értenek semmit, nem most kell elmagyarázni nekik. Ez ráér. Csak kéne valami jel, mint a katonáknak a trombitaszó, hogy induljanak, megálljanak vagy kezdjenek támadni. Valami, ami elég intenzív, hogy hasson végre, fejbe kólintson és felébresszen ebből a révetegségből. Valaki, könyörgöm, lépjen! Ezt én nem bírom itt már. Megfulladok. "Azt." Ez az, köszönöm. - Mindjárt jövök. - Valahogy a nagy lelkesedéstől az asztaltól az ajtóig tartó út kimaradt, gondolatok nélkül zsibogott a fejem. De ahogy a kilincsre helyeztem a kezem, és az ajtón megcsörrent a széljáték, minden lezökkent bennem. Mint egy tál üveggolyó, amit feldobnak: repülnek és csillognak és felhőtlenek, majd ahogy felrepültek, olyan hévvel zuhannak a földre és gurulnak szét. Kiléptem, ránézni még nem tudtam, egyelőre megteszi az is, hogy itt vagyok. Vagy mégsem? Olyan gyönyörűek a szemei, fényesen tekintenek fel a... csillagokra. Mondani kéne valamit, de mit? Nem is ismerem, mégis már túl sok köt hozzá. Érzem minden lépését, értem, hogy miért van most itt kint. Meg kell szakítanom, ezt a kínos csöndet, bármi jó, bármi megfelel. - Kijöttél halakat etetni? - Na ez nem. Bármi, csak ez nem. Most ez mire volt jó? Ma már csak ezt a kérdést teszem fel mindenkinek? Mikor ennek annyira nincs semmi értelme. Hm. Mindig olyan kimért vagyok, higgadt, nincs olyan szituáció, hogy ne tudnék mit mondani. Tudok érvelni, meggyőzni, ellenkezni, bármikor és bárki ellen. Erre jön ő és felkavarja a szépen felépített rendem. Ha tudnám, hogy mire gondol, miközben mozdulatlanul az eget nézi. "Ki." Végre megint elértem a célom: rám néz. Most sokkal nyugodtabban, mint odabent, de van benne valahogy valami izzó indulat, ami eddig nem volt. Valami robbanóan fesztelen érzés. - Az nem jó. - "Meg lehet." Újra feltekint. Folytatni akarja. Mellélépek és én is felnézek. Fel sem tűnt, hogy ma milyen fényesek. Csak le ne hulljon egy se. "Tudod, most olyan jó lenne halnak lenni. Csak lebegni tudatlanul. Semmi kötődés vagy probléma." - De ha hal lennél, nem ismernélek. Nem állnék itt melletted. És te se tudnál rólam. - "De megszabadulnék mindentől. És én is egy lennék közülük. Nem lenne bennem az, hogy megetessem őket." - Most sem kéne, hogy az legyen benned. Különben meghalnak. - "Nem akarom, hogy meghaljon egy is. Ezért nem jó most. Úgy megetetném őket, de közben tudom, hogy nem szabad." Most ő az, aki logikus és én, akiben teljes rendszertelenség uralkodik. - Akkor maradj itt. És ketten leszünk, akik vigyázzuk a halakat. És figyelünk, hogy senkinek eszébe ne jusson megetetni őket. - Nem tudom mióta, de már nem felnézek, hanem rá. De nem vettem észre a váltást. Most visszanéz rám és némán beleegyezik. Vigyázza velem a halakat. Még ha ez reménytelen is és nincs semmi értelme.

Idézet egy régi könyvből, mesékről, mondákról, hiedelmekről.
"Azt mondják, ha meghalunk: a lelkünk felszáll az égbe és fentről vigyázza tovább az élőket. Nem számít, hogy kik voltunk, hol és mikor, mind oda kerülünk. Az élők nem láthatnak minket nappal, de ha leszáll az éj: érzékelhetnek minket, mint fényt. Lelkünkből ők már csak a kiáradó fénycsóvákat láthatják, ha éjjelente felnéznek az égre. Sokan azt állítják, azok csak csillagok, melyek sok millió éve léteztek és csak most ér az ember szemébe a fény. De akkor miért van belőlük megszámlálhatatlanul sok, és miért érzünk olyan erős vágyat, hogy feltekintsünk rájuk és nézzük őket órákon keresztül? Ha csak kis élettelen testek, akkor miért ez a vágy? Talán, mert nem kis élettelen testek, hanem halott lelkek, melyek fent keringenek és őriznek minket szüntelenül. Ezért a vágy, ezért a bizalom. Azt is mondják, hogy csak mi látjuk őket fénylő pontoknak. Valójában olyanok, mint a halak az akváriumon kívül. Kirakták őket, de visszajönnének és nem tudnak elszakadni. Így továbbra is szüntelenül nézik a bent úszkálókat. És hogy miért nem szűnnek meg víz nélkül? Erre is van válasz. Feladatuk, hogy az élőket vigyázzák. Ha nem jól teljesítenek: egy élő sírni kezd, hol fájdalmában, hol kétségbeesésében. A halak megeszik a könnycseppet, de ahogy megeszik: megszűnnek létezni, mint lelkek is meghalnak. Ekkor egy csillaggal kevesebb lesz az égen. Vagy csak eltűnik hangtalan, vagy hosszú csóvát hagyva maga után zuhan éles sikoly közepette. Mindig kerül újabb hal kintre. Így pótolva azokat, akik már ott sincsenek.
Azt jósolták, hogy az ember magát pusztítja el, remélem én ezt már nem érem meg. Mikor annyi lesz a düh, agresszió, félelem, hogy túl sok könnycsepp hull a szemekből, túl sok halat etetnek meg, túl sok szűnik meg és nem lesz, aki vigyázzon ránk. Pedig mindenkinek  kell valaki, hogy vigyázzon rá."